FEKETE ISTVÁN: A SZÉL ÉS AZ ERDŐ

FEKETE ISTVÁN: A SZÉL ÉS AZ ERDŐ

A völgyben patak futott, a hegyoldalon titkosan suhogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, partján tavasszal békák hangversenyeztek, és tükrében benne voltak nappal a felhők és éjjel a csillagok. Ahol a völgy kitárult, kis fal lapult a hegyoldalhoz; házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt nyárról álmodtak a füvek, fák és virágok. De nyáron és télen, ősszel és tavasszal béke lengett a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy folyt le a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.

Jöttek az évek, mentek az évek; nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő; mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt nyári éjszakákon, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kellett hazamennie…

Jöttek az évek, teltek az évek. A felhőkből eső lett, az esőkből patak és a patakok újra felhők lettek, mert a patak tisztelte a napot és párával áldozott neki. És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét. Ilyenkor zúgott a szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint részeg kocsis a lovakat.

– Előre! Előre! – sziszegte. Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán; mozogjon az eleje, hej lusta csürhe… ne állj az útba te erdő!

Az erdő halkan nevetett.

– Ne siessetek; miért bántod a felhőket, te szél, hiszen úgyis mennek szegények…

A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.

– Ne sírjatok, ne sírjatok, a kutya teremtésit ennek a vénasszonybandának – üvöltött a szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok a könnyeiteket. Itt nincs rá szükség.

– Ott sírnak, ahol akarnak – zúgott az erdő –, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék…

A felhők erre már zokogni kezdtek, és záporozva hullatták könnyeiket az erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszlottak, s a szél szinte őrjöngött az erdő felett.

– Ezt megkeserülöd, erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetek oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, ahol szomjas a föld, üres a patak, és az aszály jár tüzes kaszájával… vigyázz magadra erdő!

– Majd vigyázunk –mondták a komor tölgyek –, és most már eredj a dolgodra!

A szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre és tébolyult haraggal kavargott a fák között. Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.

– Ne erőlködj szelecske, vagy hozzál segítséget…

– Hát majd hozok –lihegte a szél – majd hozok, de azt megsiratjátok! És elrepült a falu felé.

Ekkor már este kezdett lenni. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban öreg meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint a fáradt madár. De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, s odakint különös mély hangon beszélni kezdett az szél:

– Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz… Az erdő csak van, de semmi haszna. Ott a tölgy, ott a bükk, ott a fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz…

Az emberek megfordultak az ágyban és aludni akartak. A szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.

– Az asszonynak selyemkendő, a gyereknek meleg csizma… bizony, meleg csizma… Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető… (…)

Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban és számoltak. Aztán kimentek a pajtába és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban kész legyen a reggeli. Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete. A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó, mégis valami rémséget lehetett benne látni. A földön kúszott először és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol. (…)

Ekkor kelt fel a nap, s első sugarai ijedten csillantak meg a fényes fejszéken.

– Eljött ez a reggel is – susogták a tölgyek –, búcsúzzunk!

– Búcsúzzunk – fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú –, búcsúzzunk!

És a napban fürdő erdőn még egyszer végigszállt a dal; megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és sírva zengett végig a tájon, mint a temetési ének. Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló ostoba parancs azt kiáltotta: – Csend!

Csend lett. A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban. Fogyott az erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt. Éjszakánként pedig sziszegve járt a szél az összeroncsolt erdő felett.

– Azt mondtad erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam… Nem válaszolsz? Nincs hangod, erdő?

– Neked se lesz nemsokára – sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni –, néma leszel, mint az átok, de legyél is!

A szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni sem tudott már, és orgonáló szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között.

– Hova lettél, drága erdőm? Hova lettél, édes erdőm?

– Mit nyavalyogsz itt? – akart kiáltani a szél, de csak rekedt huhogás lett belőle. – A forrás ugyan kiapadt, de hozok neked esőt, amennyit csak akarsz.

– Ó, ostoba szél, gonosz szél! Ó, gyalázatos szél, buta szél, mit csináltál?! A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tudott belőlem itatni, a vándor nem tudott felfrissülni, a fűzek elszáradnak, és meghalok én magam is.

– Holnap tele leszel! – ígérte suttogva a szél, mert már nem volt hangja semmi. Eddig az erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette. De másnapra mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos, fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a szél.

– Megálljatok! – parancsolta, amikor a patak fölé értek. – Megálljatok!

– Minek? – ágaskodott fel egy fekete szörny. – Minek? Nincs erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.

–Parancsolom! – akarta ordítani a szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyogtak más vidékre.

Így azután a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami. De a kutakból is kiapadt a víz; az asszonyok fején megfakult a selyemkendő és a kiscsizmák sem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak, a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúam ballagott utánuk a szél.

– Hol a hangod, szél? – ingott fel a megmaradt pár vén fa. – Hol az erőd, szél?

De a szél nem válaszolt, mert már nem volt semmi hangja. És akkor éjjel – nem látta senki, csak a csillagok – visszalopódzott a szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.

– Béküljünk ki – suttogta –, béküljünk ki, erdő!

– Nem vagyunk már erdő – zsongtak a fák –, csak emlék vagyunk.

– Jóváteszek mindent – suttogta a szél.

– Tedd jóvá!

– Akkor a régi lesz minden?

– Akkor a régi lesz minden.

Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat. – Talán lesz valami – suttogták.

A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.

– Nincs erdő – búgott a kéményben –, nincs eső…

Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.

– Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se.

Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. – Bizony nincs – gondolták. – De miért nincs? A szél jajgatva dúdolt a kéményben:

– Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.

Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év … igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.

– Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is…

És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.

– Cserr! – kiáltotta. – Halljátok? Ültetik az erdőt.

A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.

– Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?

– Az ember, az ember; amit kivágott.

– Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot.

Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.

– Igaz?

– Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.

– Itt vagyok, itt vagyok – zendült meg a szél, – Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni… ma, felhőcskék… – szólt bátran – csak szép lassan…

A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak. Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.

– Elázom, elázom, és megint náthás leszek.

– Vén bagoly, vén bagoly – suttogta a tölgy – hát elfeledted már a régi odvad?

A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába, – öreg vagyok már és feledékeny, de most már minden jó lesz … Érzem, hogy minden jó lesz.

De erre már nem válaszolt senki. A felhők alacsonyan jártak. A sötétben a juhar szárnyas kis magja kerengett, a holt gyökerek felébredtek és megfogódzkodtak újra a földben. A fák némán álltak, és koronájukban békén aludt a szél. Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek téli estéken, amikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgyis adott, amit adhatott.

Jöttek az évek, mentek az évek.

A patakban halak villogtak, tavasszal a békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólongatott partján a sárga vízililiom. Ha kellett, a szél meghozta az esőt – amit megtartott az erdő –, és ha kellett megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét. A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.

Az öreg anyaróka éppen a baglyokhoz akart menni tanácsért, mert szülés előtt volt, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.

– Nem szégyellitek magatokat? Tekintettel lehetnétek állapotomra… – és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az erdő. Az élet és a szépség, az erdő és a jóság nevetett körülötte, szállt a dal, orgonált a megbékélt szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei csend és béke ünnepére.